Muszáj újból írnom róla. Sok évvel ezelőtt már született egy bejegyzésem a művészeti tárgyak „haszontalanságáról”. (Itt: https://magyaroramegminden.com/2020/02/09/gyongyot-dobalni-semminek-orulni-szep-de-mi-hasznat-veszem/) De újból és újból beszélni kell erről, nem jó irányba mennek el a dolgok. ☹
Néhány hete voltak az osztályozó értekezletek, és azokat megelőzően röpködtek a rimánkodások az osztályfőnökök részéről az éneket és rajzot tanító kollégák irányába: Add meg neki az 5-öst, ez hiányzik a kitűnőjéhez!
Nem tartozom a véres kezűek közé osztályzás terén, különösen nem a művészeti tárgyakat illetően. De ha egy gyerek történetesen egész tanévben nem hozott rajzlapot, majd ha kapott a tanára saját készletéből, még azt is üresen hagyta – s ez sorozatosan fordult elő, nincs helye az 5-ösnek. Ilyenkor persze “érvelnek” az osztályfőnökök: Úgyse számít! S ha a gyerek nem csinál semmit az adott órákon: Mert nincs tétje!
Nagyon szomorú vagyok ilyenkor, és gyengének érzem magam a hadakozáshoz. Tudom, hogy ilyen a világ, csak az fontos, aminek tétje van, amin múlik valami, ami lépcső (?) valami képzelt (!) magasabb szint (?) felé. Mikor jönnek rá vagy legalább éreznek rá a kollégák, aztán lassan a szülők is arra, hogy a művészetek az emberi lét legelemibb megnyilatkozási formái? Hogy az élet teljességéhez a megélt, aktív művészeti tevékenység is hozzátartozik, sőt feltétele annak? Hogy nem időrablás, nem fölösleges dolog az éneklés, tánc, rajzolás, festés, drámajáték? Miért tudták a régiek, hogy mindez elengedhetetlenül fontos? Miért működött a legjobb iskolákban is rengetegféle szakkör, ahol kedvükre szárnyalhattak a gyerekek, s bontakozhatott ki kreativitásuk?
Miért kérdezi meg a matek szakos kolléga lekicsinylő gúnyossággal a rajz szakost, hogy mit lehet egy festményen olyan sokat nézni? Miért nevezi az iskolaigazgató az énekkart, a néptánc- vagy a rajzszakkört szabadidős tevékenységnek? (Ennyivel már „üsd-el-valamivel-az-időt-hazamenésig” tevékenységnek is nevezhetnénk…) Hogy mondhatja a fiatal történelem szakos kolléganő, hogy én mindig is úgy utáltam a művészettörténetet, utáltam házakat nézni!? Nem érzi, hogy a kettő összefügg, egyazon tőről fakad? Hogy a történelemtudomány feltárja a tényeket, a tetteket, azok okait és következményeit, a művészetek pedig a kor életérzésének lenyomatai?
A napokban újból a kezembe került Vekerdy Tamás Jól szeretni című könyve. Kötelezővé tenném azoknak, akik gyerekekkel foglalkoznak. (Jó, enyhébb leszek: szeretettel ajánlom mindenkinek!) Ezt a könyvet a tanár úr pedagógiai végrendeletének tartom, afféle esszenciának, amely sűrítve tartalmazza legfontosabb tételeit. Muszáj tőle hosszabban idéznem, kérem, szakítsanak rá időt, gondolkozzanak el rajta – s ha meggyőző, terjesszék ezeket a gondolatokat!
Több mint 2500 évvel ezelőtt Konfucius (Kung-Fu-Ce) feltette a kérdést: mi kell ahhoz, hogy a szétesett állapotban lévő kínai államot rendbe hozzuk? És meg is válaszolta: nagy államférfiak. Honnan szerezzünk nagy államférfiakat? Iskolákat kell alapítani, ahol felneveljük őket. Mit tanítsunk ezekben az iskolákban? Éneket, zenét és táncot. Meg is alapították ezeket az iskolákat, és akik itt tanultak, azokból lettek a mandarinok, a Kínát vezető közhivatalnoki osztály. Őket mi már csak a dekadencia korszakából ismerjük, de előtte kétezer-ötszáz évig zseniálisan elvezették a kínai birodalmat. […] Miért kellett a jövendő államférfiaknak éneket, zenét és táncot tanulniuk? Azért, mert akkor még tudták, hogy ezek kapcsolati formák a transzcendenciával. A tánc, az ének, a zene kapcsolatot teremt a világ harmóniáival, és valamiféle rezonanciát hoz létre bennünk. […]
A klasszikus görög iskola is ezt az elgondolást követte. Az első négy-hat évet az érzelmi nevelésnek szentelték, és az anyanyelven meg a matematikán kívül éneket, zenét és körtáncot oktattak.
Négyszáz évvel ezelőtt a nagyon szigorú magyar iskolák – a ciszterek, a jezsuiták, a kálvinisták – az iskoláikban drámákat írattak, jelmezeket, díszleteket készítettek, rendeztek, színpadra állítottak. De nemcsak színházuk volt, hanem zenekaruk, énekkaruk, poétikai és retorikai szakkörük is – a szorgalmi idő rovására! Ők is ösztönösen tudták még, hogy a későbbi szociális beválásnak ez az alapja… […]
A ráció természetesen nem hanyagolható el, még kevésbé adható fel, de ha csak az értelem segítségével akarjuk megragadni a dolgokat, akkor vaksötétben tapogatózunk. A rációra és a ráción túli megragadási képességre egyszerre van szükségünk akkor is, ha gyerekeinkkel (társunkkal, más emberekkel) akarunk jól együtt élni, és akkor is, ha a világ megismerésére törekszünk. Mindig csak a teljesebb valónkkal tudjuk a teljesebb létet vagy a teljesebb másik valót megragadni.
A művészet a szabadság és a szeretet (az egyetemes rokonszenv) felé vezet. Mondhatnám azt is: jobbá tesz. Teljesebbé. Igazabbá. Teljesebb önmagammá – miközben a világ felé tágítja énem határait.
Hát azért is! Énekeljünk, zenéljünk, táncoljunk, rajzoljunk, fessünk, verseljünk és olvassunk verseket, könyveket – és álljunk ki mindennek fontossága mellett!
Ajánlott – nagyon ajánlott! – film: Summerhill
2024. július 8.
Magyaróra meg minden 