József Attila: A Dunánál – nyolcadik osztályban

Nagy falat…

Kérdések, aggodalmak, fenntartások: „Beszerkesztették” az OFI-s könyvbe, hát tanítjuk? Kérdezhetjük: való ez nekik? Értik? Felfogják? „Átjön”? Másfelől viszont: kell-e ilyeneken gondolkozni? Németh László szerint nem létezik ’gyermekirodalom’ vagy ’ifjúsági irodalom’; remekműveket kell a legkisebbek kezébe is adni. A saját tapasztalatom: a zseniális mű mindenképpen megérint bármilyen korosztályt. (Gondoljunk csak a mesét hallgató csecsemőre: nem érti, de érzi valamilyen szinten.)

Ismét csak saját tapasztalatom alapján az évek alatt kialakult egy váz, ami persze változik az osztály összetételének megfelelően. Nem kell, nem is szabad a teljességre törekedni. Néhány mozzanat, ami talán őket is megszólítja, vagy ami rányitja a szemüket erre-arra… – ennyi, amire törekedhetünk.

1. Előzetesen valami gondolattérkép-féleséget kérek tőlük, ezzel máris személyessé teszem a dolgot, bevonom őket a bűvkörbe. Középre ilyesmi kerüljön: üldögélek a parton vagy: bámulom a vizet. Bizonyára adódott már ilyen helyzet az életetekben; próbáljátok meg felidézni: 1. milyen érzés volt ez; 2. milyen gondolatok törtek föl belőletek!

Az érzések szintjén legtöbbször ilyenek kerülnek szóba: nyugalom, megnyugvás, bambulás, elmerengés – szókincstől függően. A gondolatok felidézésénél megrekednek: ugyan ki tudná azt a mindenfélét felidézni, ami ott és akkor eszükbe jutott? Nem baj. Fókuszáltunk a vershelyzetre, előjöttek a saját élmények, erre már lehet alapozni.

2. Ezt követi a vers bemutatása. Bevallom, a szívemhez nagyon közel álló verseket – de sok van ilyen! – képtelen vagyok meghatódás nélkül felolvasni; s bizony zavarba tudnak jönni a kiskamaszok, ha a tanár néni pityereg… Ezért művészekre bízom a teljes bemutatást, a részletekre már jó leszek én is. 🙂 A kedvencem ez a Kaszás Attila-féle tolmácsolás: https://www.youtube.com/watch?v=kQUnoI8ATZI Itt nincs megfigyelési szempont, szerintem értelemmel úgyse lehet még felfogni, amiről itt szó van. Az előadás viszont lenyűgözi őket.

Aztán nézzük!

3. Az alaphelyzet már ismerős, erről beszéltünk. Mi is történik itt? Az egyhangú hullámzás nézése szinte módosult (vagy egyenesen hipnotikus?) tudatállapotba hozza a lírai ént. Mindenesetre teljesen kizárja a külvilágot (alig hallottam, sorsomba merülten); befelé, az áramló gondolatok felé figyel. S a térbeli folytonosság, áramlás látványa bekapcsolja az idődimenziót is: a valahonnan valahová tartás a múlt – jelen – jövő hármasságát is felidézi. (A múlt szót már itt is megemlíti a költő, később mindhármat.)

(Megjegyzés: ez szépen követhető nekik, még rajzolni is szoktunk: hullámokat, ezt-azt. A tér- és idődimenzió fogalma elgondolkoztatja őket.) Az 1. részből nem erőltetek további fejtegetéseket. Esetleg – alkalmas osztálynak vagy választható feladatnak otthonra: a mosta a város minden szennyesét soron el lehet gondolkodni.

4. A 2. rész: Itt nem kérdezek – hiszen ennyi idősen még nem alakul ki az, amiről szólni akarok –, hanem mesélek. Elmesélem, és nekik is előrevetítem, hogy sok-sok régi családi kép nézegetése és sok-sok családi adoma meghallgatása során kialakul egy folytonosságérzés az emberben, ráérzés arra, hogy mi egyenes folytatásai vagyunk elődeinknek. Talán a gyerekek is kaptak már efféle megjegyzéseket: „Úgy értesz a virágokhoz, ahogy dédanyád hajdan” vagy: „Szegény nagyapja volt ilyen ügyes ezermester, mint amilyen ez a gyerek lesz” vagy: „Olyan a tekinteted/úgy táncolsz…” stb. Vagy: ismert előttük néhány dinasztia története, ahol a nemzedékek sora ugyanazt a hivatást folytatja. Vagy még hétköznapibb példa: a sport szeretete/művelése vagy a muzikalitás, hangszerjáték jelenléte manapság is jellemző a családok több generációjára.

Tehát: amit teszel, ahogy mozdulsz, abban ott vannak az őseid is. Verset írunk – ők fogják ceruzámat/ s én érzem őket… lenyűgöző. És le is nyűgözi őket.

Ebben a részben megelégszem ennyivel, a folytonosság megláttatásával, nem bocsátkozom a múlt – jelen szerepének bonyolult fejtegetéseibe. (Viszont ráirányíthatjuk a figyelmet erre a zseniális tömörítésre: kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell – ennyi egy emberélet…)

5. A legizgalmasabb a 3. rész. Hogy miért fontos a szülők eredetének kimondása, ez később kap értelmet. Ez a két sor: Anyám szájából édes volt az étel,
   apám szájából szép volt az igaz már szóba került a Kőmíves Kelemenné tárgyalásakor mint a hagyományos női és férfiszerep sűrített – és gyönyörű! – képei. (Ld. itt: https://magyaroramegminden.com/2019/03/09/ferfiszerep-noi-szerep-alkotas-es-aldozat/)

Figyelemre méltó ez a sor: Mikor mozdulok, ők ölelik egymást, s szorosan ehhez kapcsolódik a következő versszak, ahol a folytonosságot sejtszinten – és mégis mennyire költőien! – írja le. Arra kérem őket, idézzék fel azokat az – ennyi idős korban már bizonyára látott – ismeretterjesztő filmeket, amelyek a megtermékenyítés mozzanatait mutatják be. Nagyon motiváltak lesznek erre a kiskamaszok, hiszen izgalmas a téma – és mindez irodalomórán! Együtt idézzük fel az ismert képeket: a petesejt a maga mozdíthatatlanságában, méltósággal várja, melyik hím ivarsejt lesz a versenyben a „győztes”, melyik képes megtermékenyíteni, új életet fakasztani ezáltal. Sejtszinten így zajlik. És olvassuk el újra ugyanezt költészetté emelve:

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

majd:

mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

 A hatás, a döbbenet nem marad el.

Kitérő 1: Kosztolányi Ádámnál olvastam egy intellektuális „játékról”: ismerőseikkel aszerint osztályozták az írókat, költőket, mennyire van meg bennük a biosz, a psziché és a logosz, vagyis a testi, a lelki és a szellemi réteg. Ők úgy találták, senki másnál nem dominál annyira a biosz, mint József Attilánál. A Dunánál fenti sorai is gyönyörű példái ennek.

 6. És jönnek a továbbiak. Túllép saját magán, saját vérvonalán, és emberiségben gondolkodik. (Ez az egyik nagyon fontos dolog, amit kiemelek nekik József Attiláról szólva: életét végigtekintve minden oka meglehetett volna, hogy Petőfivel szólva csak saját „fájdalmáról s örömiről” szóljon, de ő az egész emberiség sorsát a vállán viselte. Bármilyen közhelyesen hangzik, de így van, s jól emlékszem, diákkoromban mennyire ámultam ezen. Ma is szüksége van ennek a korosztálynak a pozitív példákra.)

Kitérő 2: Hatodikosokat kérdeztem erkölcstanórán – a tankönyv a sokféleséget tárgyalta, ennek kapcsán –, hogy vajon létezik-e ez a fogalom: színmagyar?  Bámulatomra az osztály (csoport) jó harmada vélekedett úgy, hogy igen, van ilyen.

Nos, rajtunk – és az osztály összetételén – múlik, mennyire aktualizálunk. Pedig de nagyon aktuális ez a kérdéskör manapság! … török, tatár, tót, román kavarog
e szívben – írja a költő, miután anyja kun és apja székely-román eredetéről is ír. Legalább e tényt muszáj tudatosítani a gyerekekben: mindannyiunk szívében kavarog mindenféle vér. 1936-ban más apropója volt e tény hangsúlyozásának, s más az apropó ma is. Ám nem árt időről időre eszünkbe/eszükbe vésni ezt.

Itt, az utolsó előtti versszaknál, ahol már elkezdődik a végső kiteljesedés, ismét rajzolhatunk. Segít a T-ábra az ellentétes fogalmak, nevek csoportosításához; célszerű a grafikai szervezővel is nyomatékosítani: harcról van itt szó, múltbéli harcokról: honfoglalók és meghódoltak, Árpád és Zalán harcáról, Werbőczi és Dózsa szembenállásáról.

Mi a tennivalónk? Be kell vallani, szembe kell nézni a múltbéli ellentétekkel. Azután pedig – fenséges megfogalmazás! – békévé oldani. És visszatér a kezdő kép: csupa lágyság, hullámzás, oldás, béke. Passzivitás helyett pedig munka: dolgunk van, dolgoznunk kell. S szállóige lehet minden korosztálynak – így nekik is – nem csak a versbeli  jelentésben, hanem mindenre vonatkoztatva: Rendezni végre közös dolgainkat.

 

2020. január 9.