Egy kis füstölgés…
Nem vagyok ellene a ma oly divatos és gyakori szórövidítéseknek, becézett alakoknak, új formáknak. A nyelv állandóan mozog, változik, ez világjelenség, és időben se újkeletű. (Nádasdy Ádám szellemes megjegyzése szerint ha nem így lenne, ma is a Halotti beszéd nyelve lenne a használatos…) Egy-két éve a középiskolai felvételi feladatsorának egyik kérdése is e jelenségre tért ki.
Néhány formáció mellett azért nem tudok – legalábbis – mosolygás nélkül elmenni. Az egyik reklámújságban találkoztam először a beledobálós tolltartó fogalmával (értsd: nem kihajtható, nincs egyenkénti hely kialakítva az íróeszközöknek, hanem ömlesztve tárolhatók benne a tollak, ceruzák). Rákeresve az interneten láttam, hogy én vagyok elmaradva: a kifejezés általánosan használatos a kereskedelmi hirdetésekben. Kis unokám jutott eszembe, akit elvittem a templomba, s a „dobd be a pénzt a perselybe!” felszólításra ő kissé hátralépett, és gondos célzás után valóban dobta! 🙂
Ugyanilyen elterjedt nemcsak a reklámok világában, de sajnos a beszélt nyelvben is az egyberészes fürdőruha kifejezés. Értem én: az egyrészes és az egybeszabott fogalmának keveredéséről van szó, de ez már nem mosolyogtat, inkább dühít. (Ellentétben a hetyke egyberuha szóval, ami szerintem friss, helyénvaló rövidítés.)
Folytatva a füstölgést: szintén fülsértő a levágattatom a hajam dupla műveltetése, s szomorú tény, hogy egy méltán neves könnyűzenészünk egyik szövegében ezt halljuk:
„És minden változást, mely feltüntethető,
én becsülettel beírattatok” (kiemelés tőlem)
S ha már a duplázásnál tartunk: felszisszenek akkor is, ha valaki a 7 órási vonathoz vagy az 5 órási buszhoz siet. Elég oda egyetlen melléknévképző is: vagy órás vagy órai.
Végül: bájos, de helytelen az enyéim/enyémek birtokos névmásnak ez a formája: enyémeim. Pedig rendszeresen hallom ám!
Nyesegessük szelíden, de következetesen a helytelen, magyartalan alakok használatát – de engedjünk teret a friss hajtásoknak. Majd az idő eldönti, melyik életképes, melyik nem az.
- augusztus 4.