Belső képek, átlényegülések – íróktól

Pedagógiám egyik sarkköve a belső képteremtés. Erről itt is írtam már: https://magyaroramegminden.com/2019/10/02/hazimozi/ (és még több helyen). Jártamban-keltemben-olvastamban ( 🙂 ) mindig felkapom a fejem, ha erről van szó. Mostanában – végre több időm van szépirodalmat olvasni! – több író megközelítésében is találkoztam ezzel a dologgal.

Művészi látásmód – teremtő képzelet – belső képalkotás: nagyon közeli, részben egymást fedő fogalmak.

Valahol olvastam – és mennyire igaz! –, hogy a művészt nem elkészült műveinek mennyiségén mérjük, hanem látásmódján. Ahogy a világot szemléli. Amit meglát belőle, ami a saját szűrőjén át tudatába, lelkébe jut. Amilyen asszociációkat elindít minden „beérkezett” új dolog. És ha jól figyelünk gyermekeinkre (tanítványainkra, unokáinkra, a ránk bízottakra), bizony az ő világszemléletük is sajátos, mondhatni, művészi. Másképpen mondva: még nem elrontott, nem javítgatott, nem irányított. A kisgyerekek valóságként mesélnek kitalált, de általuk valóságosnak vélt történeteket, és ha le nem állítjuk, „helyre nem tesszük” őket, csodálatosan ki is színezik ezeket. Beindul a teremtő képzelet, a képteremtés.

A napokban Kassák Lajosnak a Tengerek című novellájában találkoztam éppen egy ilyen, szomorúan szép történettel: a főszereplő kisfiú a bátyjával együtt tengernek képzeli a kertjüket, köröskörül tengert látnak. Egészen odáig voltam az izgalomtól és a gyönyörűségtől. Tudtam, hogy nem a tengereken vagyok, hanem a szederfa ágai között ülök, ez azonban nem érdekes. […] Olyan szemeim voltak, hogy azt láthattam velük, amit akartam, s most a tengert láttam a magam vágyai és elképzelései szerint, hullámaival, vitorláival és szörnyetegeivel. Aztán vendégek érkeznek hozzájuk, s a vendég kislány sehogy se látja meg a tengert. Azután elmennek. Szomorúan néztem utánuk. Ő nem látta a tengereket; itt vannak mind, s ő nem látta. Valamit talán mondanom kellett volna neki, valami olyan kedvességet, amitől kinyílna a szeme. Nemrég még örültem, hogy olyan szemeim vannak, amikkel azt láthatom, amit akarok, s most szomorú vagyok miatta, hogy másképp látok, mint ő, istenem, egészen másképp. Ez a kisfiú – aki vagy a szerző, vagy lelki mása – itt sejtett meg valamit a művész meg nem értettségéből…

Török Sándor klasszikus meseregényében is hasonlóról van szó, itt a képzelet teremtette játékot nem érti meg sehogy se az édesapa. Az úgy volt, hogy Apja fáradtan jött haza aznap a hivatalból. Fáradt volt és szomorú. Sok dolga volt és sok gondja. De persze, Andris még nem tudhatta, mi az a dolog meg gond. Ő éppen repülőgép volt. Mert ebben az időben Andris az volt, ami csak akart. Volt óra, bicska, gépkocsi, vonat, szobor, tigris, fóka, most éppen repülőgép. Két karját lengetve, repült Andris a szobában, zúgott és berregett: zzzzr, brrrr, zzzzr, brrrr…  –  Apja meg leült az asztalhoz, két kezébe fogta a fejét, és azt mondta:

 – Andriskám, az Isten szerelmére, hagyd már abba!

Csakhogy ezt nem olyan könnyű abbahagyni. Ha egyszer repülőgép az ember. S röpült Andris… Kiderül, hogy máskor az apa is ugyanolyan önfeledten volt repülőgép a fiával együtt. Vagy mégsem olyan önfeledten? Itt bizony elcsattan a végén a pofon (a könyv 1939-ben íródott; másféle nevelési elvek korában, épp ezért volt modern újító Török Sándor, aki gyermeklélektani szempontból vizsgálta a jelenségeket). Nem, az apa nem értette meg, hogy Andris valóban repülővé lényegült. (Kököjszi és Bobojsza)

Mindnyájan ismerjük Móricz Zsigmond Fillentőjét. Már a címadás is ezeken a másféle nevelési elveken nyugszik: egy gyerek csakis a színtiszta igazat mondhatja. Pedig mi más e szívszorító történet lényege, minthogy szomorú sorsán a képzelet erejével próbál felülkerekedni az anyátlan kis Fillentő? … édesanyám fésült meg, van neki egy aranyfésűje, amit a királytól kapott ajándékba.

Rokon alakja ennek a kisfiúnak Fejes Endre A hazudósának hőse, más környezetben, más korosztályról szólva. A „félszemű, goromba bádogos” fia is istenáldotta képzelőerővel és mesélő kedvvel bír, fantáziadús történeteivel szórakoztatja azt a társaságot, amelyből ő örökre kinnrekedt. Olykor idézést kapott a Szerb utcai gyermekbíróságra, és mi áhítattal és tisztelettel bámultuk őt. […] Mikor újra megjelent, elkért egy cigarettavéget, és nagyokat szipákolva közölte, hogy a Margitszigeten, a Palatinus szállóban lakik pillanatnyilag, mert otthon ciánoznak.

 – A szálló mennyezete színüveg, besüt a hold, és ha végigdőlök a selyemágyon, a csillagokat számolom. Reggel csöngetek, és csodálatos ezüsttálon egy egész libamájat hoznak be. A portás meg szalutál – és hegyesett köpött a kavicsok közé, mert a nyelvét csípte a nikotin. Milyen fájdalmas bravúrral „hozza le a földre” a fellegekben járó kis csavargót az író az utolsó félmondatban…

Számomra a legplasztikusabb Bereményi Géza néhány sora az ő gyermeki képalkotásáról: Sándor lenézte az én gyermeki látásomat, amivel én egyszer láttam, egy pillanatra szemembe tűnt egy fekete kéményseprőcske abban a Negró cukorkában, amit ő hosszában kettévágott, lássam, hogy ott van benne a „torok kéményseprője”, majd füttyentett, és tett egy mozdulatot: „most ugrott ki”, és én bevallottam neki, valóban láttam, amint  felhúzott térdekkel kirepült egy fekete manócska a cukorból, de hiába tettem hozzá, hogy én is tudom, csak a képzeletem műve volt, meg se hallotta, mert ő meg hitte, be tudott csapni, tehát buta vagyok. Pedig nem csapott be, mert bár láttam a kéményseprőt, de csak egy szempillantásig, aztán szertefoszlott a levegőben, tehát nem is létezett, de miért ne láthattam volna egy pillanatig. Nem tévedtem, ha láttam, de tudtam, hogy nem is létezik. És a Dobozi utcában is láttam két kéményseprőt egymás mellett menni fekete ruhában, fekete arccal, fekete körkörös drótkefével a vállukon, és mindenkivel együtt néztem őket, és amikor befordultak a sarkon, még akkor is láttam őket belül, ha meghallottam a szót, hogy kéményseprő. Néha az se kellett, hogy halljam, még akkor is, akaratlanul is ment nekem két kéményseprő belül is. (Magyar Copperfield)

Fel van adva tehát a nyári lecke: úgy olvassunk, úgy meséljünk, hogy a szavak nyomán tengerek, csillagok és kéményseprők teremjenek.

negró.jpg

  1. július 22.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s