Házimozi

 – mondókák, mesék, belső képteremtés

„Fejlesztés” – ettől a szótól gyakran csúnya indulataim támadnak… A mai korszerű pedagógia kívánalmai szerint a tanóra minden percében, de már a tervezéskor is pontosan tudnunk kell, a gyereknek éppen mijét fejlesztjük. Brrr! Erre eretnek módon egy borász gondolatát szoktam idézni: A must tudja, hogyan kell borrá érnie… (Kiemelés tőlem.)

Van azonban egy terület, amely – határozottan úgy érzem – igen komoly napi fejlesztésre szorul. Az alcímben emlegetett képesség minden ember sajátja valamilyen szinten. Korunkban azonban csökkenni látszik, egyre erőteljesebben. Tudjuk, hiszen tele ezzel a média, a szakirodalom: a készen kapott képek blokkolják, lustítják az agyat, megszűnik a saját képek gyártása. Míg az élőszóban hallott vagy olvasott történetek serkentik ezt a tevékenységet.

Nem csupán a számítógépek, telefonok és további kütyük felelősek ezért a „sorvadásért”; sok évtizedes folyamat ez. Ott kezdődhetett, amikor a napi egyetlen „tv-macis” mese időszaka után beköszöntött a gyerekcsatornák időszaka; ezek egész nap, végtelenítve pörgették – pörgetik ma is – egymás után a meséket. (Az egy másik téma lenne, hogy a kis agyuk vajon hogyan tudja feldolgozni ezt a rengeteg impulzust – hol van már a „minden napra egy mese” mértéktartó igazsága?) A televízió kiváló „gyerekpásztorrá” nőtte ki magát: a gyerek ül előtte, bambul, és kapja a kész képeket…

Az előző nemzedékek esetében – évszázadokon át! – nyilván másképp volt mindez. Nem, nem sírom vissza! Itt, a jelenben élünk. De mégis: hogy is volt akkor?

Ideális esetben – s a középkorú vagy az idősebb generációra jórészt még igaz ez – néhány napos korunkban már ringattak minket, dúdolgattak nekünk; a dúdolást később felváltották a szöveges mondókák, versikék. A csecsemő nem „érti”, mit jelentenek a szavak, de a kellemesen monoton hang, a szelíden lüktető ritmus megnyugtatja: kerekre nyitja a szemét, a sírást is abbahagyja. Hát még amikor a mozgásos, tapsikálós mondókák következnek! Elunhatatlanul, ragyogó arccal kérik a kicsik a sokadik ismétlést is.

Amit anyáink-nagyanyáink ösztönösen tettek, annak fontosságát a modern kutatások igazolták.

Kihagyhatatlan, talán pótolhatatlan szakasz ez a gyerek életében. Mert az énekek és a másféle hangon mondott versikék, mondókák megemelik a lelkét: egy másik világba kerül általuk, kezd kialakulni a „mesehallgató” figyelmük. Ez már ilyenkor másféle figyelem, mint a hétköznapi „keressük meg a macit” vagy a „kérsz még kakaót?”-figyelem. (Boldizsár Ildikó több tanulmánya szerint is a hipnóziskutatók történethallgatási transznak – intenzív fókuszált figyelemnek – nevezik ezt a fajta figyelmet.) Agykutatók is igazolták, hogy ez a figyelem teljesen más agyhullámokkal jár, mint a tévé előtt bambulás!

Az édesanyával (családdal) szoros szimbiózisban töltött idő, a sok-sok beszélgetés során kezd kialakulni a belső képteremtés, a szavak hívóereje. Ez az, ami „megágyaz” a mesének. Mire a szülő – még mindig otthon, a családban vagyunk! – a kisebb történetek, rövid mesék után a nagyobb ívű tündérmesékig jut, csemetéjének agya már lázas egymásutánban gyártja a képeket. (Ma, amikor a különböző mérések során a gyerekek gyenge szövegértési képességein kesergünk, valahol itt kell keresnünk a választ: a kisgyermekkortól hallgatott, jórészt fejből mondott mesék nyomán kialakuló, egyre finomodó belső képteremtés képességében, illetve ennek hiányában.) A fiatal felnőttek – a mai kisiskolások szülei! – és a gyerekek életében már a szó kontra kép „viadalban” egyértelműen a készen kapott képek kerekednek felül a technikai eszközök térhódításának következtében. A mozgókép tömegessé válásával a verbális meséket lassan felváltották a mesefilmek; ma már általános szokás a családokban, hogy az elalvás előtti esti mesét nem hallgatják, hanem nézik a gyerekek. Ha könyv kerül a kézbe, az gyakran a Walt Disney-mesék képes, de szövegben „lebutított” változata.

Eddig a tények. Mit tehetünk? Hogyan érhetjük el mi, magyartanárok, hogy a szavaknak újra hívóereje legyen, hogy egy-egy mondat, történet hallatán szemmel láthatóan dolgozzon az agyuk, peregjenek a „házimozi” képei? Lehet-e a belső képteremtést fejleszteni, ha elmaradt kicsi korban a fejből mesélés? Valamelyest igen. Agócs Gergely (néprajz-, népzenekutató, népzenész, mesemondó, a Hagyományok Házának munkatársa) mesemondótréningjén gyakoroltuk a következőt: egy igénytelen, „lebutított” mesekönyvet kaptunk a kezünkbe (nagy, színes képek, kevés, együgyű szöveg), olvastunk belőle 2-3 mondatot, majd ugyanezt a tartalmat úgy mondtuk el, ahogy a belső képeinken láttuk. Tanulságos volt, és gyerekekkel is alkalmazható! (Boldizsár Ildikó is állítja: úgy mesél, hogy a saját, éppen látott, „vetített” belső képeit meséli el részletesen, színesen.) Szintén Agócs Gergely gyakorlata – de klasszikus kooperatív technikaként is találkoztam már hasonlóval –, hogy egymásnak háttal ülnek a párok, s egy adott képet kell egyikük pontos utasításai, elmesélése alapján a másikuknak lerajzolni. Ha pontosak, valósághűek az utasítások, s ha a rajzoló fél tudatában megjelenik nyomukban a belső kép, le tudják rajzolni a valóságban nem látott képet. Bármely verssor is alkalmas arra, hogy megálljunk: képzeld el! vetítsd a belső képernyődre! (ezt nevezzük „házimozinak”) mit látsz? meséld el! Más feladatokban ilyet is szoktam kérni: rajzold le, vagy meséld el szavakkal… És arra törekszem, hogy minél többször, minél árnyaltabban meséljenek szavakkal is.

Ötödikeseimmel minden irodalomórát mesemondással kezdünk, szigorúan fejből! A mesemondó kezdetben én vagyok, de később a vállalkozó gyerekek veszik át ezt a szerepet. (Szomorú tapasztalat, hogy – a fenti okok miatt – sok görcsös, felmondás-jellegű mesemondás is elhangzik ilyenkor.) Hatodikban a mondákkal ugyanezt tesszük.

A drámajátékok is segítségünkre lehetnek. Ülhetünk körben behunyt szemmel, képzeletbeli sétára indulhatunk. Mit látunk? Színezzük, árnyaljuk a képet szavakkal – és közben belül látjuk!!!

Ehhez persze szókincs kell, bizonyos anyanyelvi fejlettség. Jó pár éve tapasztalom döbbenten, hogy tanítványaim a fogalmazásaikból egyszerűen kihagyják a mellékneveket! (A felgyorsult világ hatása: akció, akció, lényeg: igék…) Sürgősen vissza kell állítani a melléknevek rangját! Kérem őket, hogy ne csak a történetet meséljék el, hanem a milyen? és a hogyan? kérdésre is gondoljanak és válaszoljanak közben. Felhívom a figyelmet, hogy a szavakkal teremteni lehet, hogy a szavak nyomán igenis csodálatos képeket látunk, hangokat hallunk, illatokat és ízeket érzünk, a víz hűvösségét vagy a nap perzselését érezzük a bőrünkön. Irodalmi, költői példákat ízlelgetünk mindehhez, vagy kipótlós feladatlapokon egészítünk ki „melléknévszegény” mondatokat, szövegrészleteket.

Valahogy így – és persze még sokféleképpen… Ne feledjük: ez nagyon fontos küldetésünk.

2019. október 2.