Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.
(Pilinszky)
Pályám évtizedei során sokféle tanítványom volt: halmozottan hátrányos és veszélyeztetett helyzetű is; SNI és BTM-es (jelenleg is). Mégis: szakmai szempontból talán elsikkadnak – mivel nehezen definiálhatóságuk okán nem kerülnek speciális szakember elé – a nehezen megfogható, “semmi különös”-esetek. Ha nevesíthető, szervi vagy részképességzavar, esetleg szociális háttér áll a megtorpanás, kudarcélmények vagy frusztráció hátterében, „látványosabb”, mindenesetre jobban dokumentálható a megoldás is. Tapasztalatom szerint azonban lépten-nyomon találkozhatunk a hétköznapokban drámai, megoldatlannak tűnő és igazságérzetünket bántó jelenségekkel, nem kevesebb gondot okozva és kihívást jelentve, mint a szakmailag “besorolhatók”. Ezek a kihívások szüntelen módszertani megújulásra kell, hogy inspiráljanak.
Nagyon gyakori, hogy egy közösség kivet vagy peremhelyzetre sodor valakit látszólag indok nélkül. Sokszor találkoztam ilyen jelenséggel, és tapasztalatom mellett a szakirodalom is ezt igazolja: sajnos léteznek „céltábla típusú” gyerekek (és felnőttek is). Elég egy átlagostól eltérő értékorientáció: ha valaki egy kicsit más: másképp öltözik, vagy a szülei másképp öltöznek, másféle tevékenységeket folytatnak, a kortársak számára kevésbé „menő” dolgokban lelik örömüket, ezeket tartják értékesnek. Aki eltér az „átlagtól” (= az adott közösség íratlan szabályinak való megfeleléstől), nehezen menekülhet. A gyerekközösség érzékeny szeizmográfként azonnal megérzi az ilyet; azt is, ha valaki nem tudja megvédeni magát, és „rászállnak” az áldozatukra. Drámai helyzetek alakulhatnak ki gerjesztett, egymást heccelő folyamatok nyomán.
Mit tehet ilyenkor az osztályfőnök? Először talán alkalmat kerít óvatos, egyenkénti ill. kiscsoportos beszélgetésekre. Ám itt is, mint annyi más esetben, hatékonyabbak az indirekt módszerek. Sokszor segítségemre voltak már a drámapedagógia eszközei. Az ilyen foglalkozás óriási előnye az, hogy eltávolítja tőlünk a problémát, így jobban látjuk, kívülről szemlélhetjük. Az alábbiakban egy ilyen ügyre összeállított foglalkozástervet mutatok be néhány évvel ezelőttről.. Természetesen nem vártam tőle, hogy egy csapásra megoldja majd a gondot (nem is oldotta meg), de jogosan remélhettem, hogy habár eltávolítva, de mégis mindenki magáénak érzi a helyzetet, megnyilatkozik valamilyen módon, és talán még tennivaló is megfogalmazódik. (Izgalmas és összetett lelki folyamat zajlik ilyenkor: mindannyian tudjuk, hogy miről van szó, mégis „kvázi térbe, kvázi időbe” kerül az egész, mint a valóságos drámában; így foglalkozunk vele, aztán visszakerülve a saját életünkbe, dolgozni kezd bennünk. Sokkal előrébb vivő az ilyen megközelítés, mint a direkt mód.)
Foglalkozásterv osztályfőnöki órára (6. osztály)
Téma: a kiközösítés
Cél: Gondolkodjanak el a helyzeten, formáljanak véleményt. Határozzák meg saját viszonyukat a dologhoz, esetleg gondolják végig, volt-e szerepük abban, hogy így alakult? Ismerjék fel, van-e tennivalójuk az üggyel kapcsolatban.
Módszerek: drámapedagógiai
Eszközök: plüssállat, levelesláda, előre megírt „segélykérő levelek”, üres papírok, írószer, kétféle színű fonal.
A terem berendezése: körben ülünk.
- A körön belül a padlón egy plüssállat fekszik, arccal lefelé.
Kérdés: Miért kerülhetett padlóra ez a maci? Mi történhetett vele?
Próbáljuk meg kitalálni!
Kötött mondatok: „Talán az történhetett, hogy…”- mindenki így kezdi a mondatot, a folytatásban pedig nyilván a saját véleményét mondja az adott helyzetről.
(Szép ezekben a „játékokban”, hogy a gyerekek pontosan tudják: mi itt mos teljesen konkrét helyzetről beszélgetünk. Mégis: elég ennyi „eltávolítás”, más nevet adunk a dolognak, és a gyerekek megnyílnak! Nálam működött a dolog.)
Sorban minden gyerek elmondja a mondatát.
2. Lelki levelesláda
Egy dobozból néhány jeligés levelet veszek ki, melyek egy képzelt szerkesztőség levelezési rovatához érkeztek. A jelige jól olvashatóan a borítékon, ez fontos.
Kibontjuk, felolvassuk a leveleket.
(Nyilván az aktuális problémát „járjuk körbe”, „rejtettem el” a levelekben.)
Látjátok, a levélírók kétségbeejtő helyzetbe kerültek. Segítsünk nekik! Mindenki válasszon EGY levélírót, azt, amelyiknek leginkább tanácsot tudna adni, s fogalmazzon néhány soros választ! (Osztok üres papírt, a gyerekek félrevonulnak a terem egy-egy zugába, hogy leírják tanácsaikat. Közben én középre teszem a három borítékot, jeligével fölfelé, hogy a tanácsok a megfelelő helyre kerüljenek.)
Ha megérkeztek a válaszok, kérek három vállalkozót, hogy „gondozza” a három témát (jó olvasók legyenek!). A három gyerek témánként felolvassa a tanácsokat.
A válaszokat NEM kommentáljuk! Nincs „abszolút igazság”, rengetegféle vélemény elhangzik, ez éppen elég ahhoz, hogy másféle megvilágításban is lássák a dolgokat.
A levelek egyike sem a konkrét helyzetről szólt, a gyerekek csodálatosképpen mégis kapcsolódtak válaszaikkal a konkrét helyzethez.
3. Van-e tennivalóm?
Ez a feladat viszont már a mi mostani helyzetünkről szól, anélkül, hogy ezt hangsúlyoznám. (Ráéreznek!)
A kör közepére kiteszek egy gombolyag fehér és egy gombolyag piros fonalat. Aki úgy érzi, NINCS tennivalója ebben a helyzetben, tépjen egy darabot a fehér fonalból. Aki azt érzi, VAN tennivalója, a pirosból tépjen! (Megilletődötten és csöndben téptek, árgus szemmel figyelték egymást! Persze megkérdezték: lehet-e mindkettőből tépni…)
A borítékok tartalma:
- levél: „ZSIGA” jelige
Kedves Tanácsadók!
Nem tudom, mit kéne tennem. Nemrég költöztünk egy kis településre. Az egész családunkat ellenségesen fogadták. Akárhova megyek, az utcán, a szomszédból, a házakból mindenütt csúfolódást hallok, a családi nevünkből is gúnyt űznek. Persze nem akar velem senki játszani, barátkozni. Titokban sokat sírok, és nem tudom megvédeni magam.
Tanácsukat várja: Zsiga
2. levél: „csak olvasok”
Segítsenek! Az agyamra mennek az osztálytársaim. Ha kicsöngetnek, ők már szaladnak is az udvarra focizni, én pedig szeretek a teremben maradni, és ilyenkor is olvasni. Miért baj ez? Mert szerintük baj, a múltkor már majdnem megfogtak és kivittek. Mit tanácsolnak? Csak az ő kedvükért tegyem azt, amihez nincs semmi kedvem?
Egy 13 éves fiú
3. levél: „harag”
Tisztelt Lelki Szolgálat!
A többiek szerint nem vagyok jó tagja a közösségnek. Egyetlen „hibám” bántja őket, hogy nem tudok haragudni. Ők mindig kinéznek maguknak valakit, aki ellen összefognak kb. 1 hétig, és akkor nem szólnak hozzá stb. Utána másvalaki jön, azzal játsszák el ugyanezt. Nekem ezt nem engedi a lelkiismeretem. Tényleg stréber lennék? Mert azt mondják.
Előre is köszönöm a tanácsukat: egy lány
(Nagy volt a csodálkozás, amikor óra után megtudták, hogy az első 2 levelet valójában Móricz Zsigmond és Arany János is írhatta volna. Mindig az ő sorsukkal biztatgatom kirekesztett tanítványaimat.)
Megjegyzés: ma már ugyanezt nem levelekkel, hanem más, korszerűbb módon játszanám le: pl. hangfelvétellel (=telefonos lelkisegély-szolgálat) vagy lelkisegély-chat módszerrel.
Lezajlott tehát ez a bizonyos osztályfőnöki óra. Számításaim szerint valóban mindenki tudta, miről-kiről is van szó, de a „szerepnek” megfelelően tudott mindenki viselkedni! Nagy eredmény, hogy a foglalkozás nyomán igenis megéreztek valamit saját felelősségükből. A záró motívum, a fonaltépés során kivétel nélkül mindenki úgy érezte, hogy van tennivalója, az érintett tanuló is.
A jelenségről tájékoztattam az osztályban tanító kollégákat is, akik csodálkoztak, nem vettek észre semmit. (Valóban: a kis „piszkoskodások” kizárólag privát időben zajlottak, órán sohasem.) Direkt módon tőlük sem várhattam segítséget, ugyanis különösek a gyerekek. A számukra kiszemelt „áldozat” renoméjának nem tesz jót, ha a tanárok dicsérik, ez még inkább olaj a tűzre. Szerencsére tapasztalt pedagógustársaim többsége talált közvetett alkalmat, pedagógiai helyzetet arra, hogy legalább ritkuljanak a bántások.
Szép lenne, ha innentől azt írhatnám, hogy fokozatosan megoldódott a dolog, de nem így volt, csak enyhült. Az indirekt módszer után szükségesnek láttam a direkt, frontális beszélgetést is: egy alkalommal az érintett gyerek nem volt ott az órán – egy kolléganőmet kértem meg előzetesen, hogy adjon neki erre az időre külön feladatot –, és elég kemény hangon beszéltem az osztállyal. Felelősségre, emberi jogokra figyelmeztettem őket, de a közösség hatalmas pozitív erejére is. Segítségül hívtam és szövetségesemmé fogadtam őket, kiemelten néhány érzékenyebb, empatikusabb osztálytársat. Lassan, nagyon lassan, de elkezdett változni a helyzet…
Inkább különös – de nem ritka! –, hogy egy egészséges, intelligens, sikerorientált, sok pozitív tulajdonsággal bíró gyerek ilyen kirekesztett helyzetbe kerüljön a közösségében. Fontos, hogy ne csak a klasszikusan hátrányos helyzetű, nehézségekkel küzdő tanulókra figyeljünk, hanem minden ránk bízott gyerekre, szövevényes interperszonális kapcsolataikra, apró jeladásaikra.
2019. április 5.
Magyaróra meg minden 